2011. április 1., péntek

azon ritka alkalmak egyike

Adatott az élet, az élet fénye
Van kinek századra, van, kinek percre,
kinek nem jutott anya ölelése,
kit eldobott az egyik, hogy önmagát mentse,
Csak emlékét hagyva hátra.
Hátra nem nézve..
pillanatnak élve?
A múltunk mindaz, mi vállunkra roskadhat, semmi más
És vérünké az, mit vállalnunk kell.
Bár hordanánk büszkén!
Olykor a súly, mely előtt egy emelt fő,
pihévé lesz, majd szárnyakká
És menni kell, nem megállni
csetleni-botlani: elesni, felállni,
tűző napon ropogjon jéghideg hó mezítelen talpunk alatt
mutassa az ember, hogy kap, tűr, vérzik, de halad..

Álmodtam egy kisfiút, zongoránál ült,
egy közeli sarkoból figyeltem őt.
Figyeltem én, aki más voltam:
Én lebegtem..
minden velem történt, minden én voltam,
ott ültem egy széken, mindenütt, hallgattam.
Térdretett kézzel muzsikált nekem,
hogy a régmult képeket felelevenítsem.

Átjárt a félelem, jönnek utánam,
pillanat alatt egy fal mögé bújtam.
Felülről láttam magam, mint ezt teszem,
Majd egy üldözőm elhaladt mellettem,
hogy lehelletét a nyakamon érezzem,
hogy utánam eredjen,
hogy engem megkeressen.

így lett az utolsó pár mondat

Adatott a lét, ki érti ezt.
És adatott öröm, ki érzi ezt...
Adattak az évek, melyek elrepülnek majd
Kőpehely szárnyukon, emberek közt, csendes háborúban.
Adatik fájdalom, veszeség, remény és boldogság,
fagyott vér, pára izzadság.
Mindezt bele egy zsákba, fel a választott útra
essünk el, keljünk fel újra meg újra.
Még adatott egy fekhely, a hosszú út végén
Múltunk virágzik majd hantunk tetején.
Egy-egy emlék, mely lélekből van s lélekre vár,
egy-egy virágszál, mi kézről kézre jár,
Pár szív, mely megőrzi tán,
Melyekben emlékünk percei, perceinek virága
Esélyt kapnak a megújulásra
Ha úgy élsz, nyílnak majd
nem csak holtodiglan
nem csak holtomiglan

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése